Az egész életem egy tévút

"Az egész életem egy tévút." Csak kevesen képesek olyan bátorságra, hogy szembe nézzenek azzal, hogy az egész életük egy tévút.

Vagyis szembe nézzenek azzal, ami nap mint nap kondicionálja az embert, vagyis ami nap mint nap meghatározza és ami élteti, amire minden reggel, és nap mint nap felfűzi életét, hogy szembe nézzenek azzal, hogy az valójában korrupt és hamis, töredezett és nem teljes, és végsősoron az nem is létezik.

Mert nincs miben vagy kiben hinni, vagyis nincs mibe vagy kibe kapaszkodni, hacsak nem saját tudatomba, vagyis abba ami bennem a lényeg, ami bennem a legmélyebb.

De ha jobban megnézem saját magam, akkor szembe kell néznem azzal a mindent lesújtó igazsággal, hogy még a saját tudatomba sem kapaszkodhatok meg, még abban sem hihetek igazán, mert az is átver valahol, még az is korrupt és töredékes.

Ezért ez végső soron valahol nagyon szörnyű és nehezen feldolgozható élmény, hogy még saját magamat sem követhetem, saját magamban sem hihetek, mert az is hamis és mesterkélt.

Viszont ebben a borzasztó élményben, hogy végső soron minden illúzió, mégis számomra megjelent és felsejlett talán egy olyan kézzel fogható egzisztenciális valóság, egy olyan entitás, mégha csak rövid időre is, ami az üresség helyére, a nemlétezés helyére képes volt beáramolni, képes volt kitölteni azt.

Én ezt nevezem Igazságnak, én ezt nevezem Megváltásnak, én ezt nevezem Valóságnak, és végső soron én ebben hiszek és ezt követem, mert ezt én Valódi Életnek, Valódi Igazságnak, végső soron meseszerű valóságnak találtam.