A szellemi alapállás

"Mit kezdjek az életemmel?" - A szellemi alapállás.

Az ember élete folyamán legalább egyszer, de szerencsés esetben többször szembesül azzal a kérdéssel, hogy mihez kezdjen az életével. Az első ilyen komoly kérdésfelvetés 14 éves kor körül, a pályaválasztás döntésekor vetődik fel, majd az iskolák elvégzése után, amikor az ember már kilép a nagybetűs életbe, akkor újra felteszi magának ezt a kérdést.

A kérdésfeltevés eredményeképpen születik minden emberben egy döntés, és ez a döntés fogja meghatározni az illető további életét és jövőjét. Viszont ahogy telik múlik az idő, a döntés eredménye és sikerességeképpen, illetve az ember egyéni habitusának és korrumpálódott és töredezett természetének megfelelően a kérdés, hogy mihez kezdjek az életemmel már sok esetben alig, vagy egyáltalán már nem merül már fel, mert az ember idővel pályára áll valami körül mint valami hold, és ott kering.

Ezért az ember döntése eredményeképpen pályára áll, valamiben befészkeli magát, valami körül kering, ott jól vagy rosszul érzi magát, végső soron ez adja meg biztonságát, ez adja meg élete identitását és hitét.

A probléma ezzel csak az, hogy az ember így idővel elveszti gyermeki rácsodálkozását a világra, elveszti alapvető érzékenységét az Életre, elveszti tisztánlátását arról, hogy mi az alapvető probléma, és klisékben, öntudatlan körökben kezd el gondolkozni, nemlétező problémákat akar megoldani, így szépen-lassan, de biztosan merevedik bele saját magába, saját döntései eredményébe, onnan kilátni már nem tud és nem is akar, onnan kimozdulni már képtelen.

Ezért Élni azt jelenti, hogy nem állunk pályára, nem nyugszunk bele az Élet felfoghatatlan és mérhetetlen titkába, hanem sokkal inkább amikor csak lehet rákérdezünk annak érthetetlen és nem evidens természetére, vagyis direkt módon rákérdezünk az Életre magára, mert nem felejtjük el azt a kézzelfogható és mindenre kiható élményt, hogy Élünk, és ezzel az Élettel valamit kezdenünk kell.

Ezért időszerű mindenkor és minden időben a kérdés felvetés, ezért nem szabad semmiben sem elszállni, mert csak egy igazság létezik, az pedig az Élet maga, ezért nem szabad megfeledkezni arról: hogy mihez kezdjek az életemmel, hogy mit csináljak, mert aki megtalálja az Életét, az elveszíti azt, de aki elveszíti az Életét az Igazságért, az megtalálja azt. Mert az Élet az Igazságban lakozik, sehol máshol.

Az egész életem egy tévút

"Az egész életem egy tévút." Csak kevesen képesek olyan bátorságra, hogy szembe nézzenek azzal, hogy az egész életük egy tévút.

Vagyis szembe nézzenek azzal, ami nap mint nap kondicionálja az embert, vagyis ami nap mint nap meghatározza és ami élteti, amire minden reggel, és nap mint nap felfűzi életét, hogy szembe nézzenek azzal, hogy az valójában korrupt és hamis, töredezett és nem teljes, és végsősoron az nem is létezik.

Mert nincs miben vagy kiben hinni, vagyis nincs mibe vagy kibe kapaszkodni, hacsak nem saját tudatomba, vagyis abba ami bennem a lényeg, ami bennem a legmélyebb.

De ha jobban megnézem saját magam, akkor szembe kell néznem azzal a mindent lesújtó igazsággal, hogy még a saját tudatomba sem kapaszkodhatok meg, még abban sem hihetek igazán, mert az is átver valahol, még az is korrupt és töredékes.

Ezért ez végső soron valahol nagyon szörnyű és nehezen feldolgozható élmény, hogy még saját magamat sem követhetem, saját magamban sem hihetek, mert az is hamis és mesterkélt.

Viszont ebben a borzasztó élményben, hogy végső soron minden illúzió, mégis számomra megjelent és felsejlett talán egy olyan kézzel fogható egzisztenciális valóság, egy olyan entitás, mégha csak rövid időre is, ami az üresség helyére, a nemlétezés helyére képes volt beáramolni, képes volt kitölteni azt.

Én ezt nevezem Igazságnak, én ezt nevezem Megváltásnak, én ezt nevezem Valóságnak, és végső soron én ebben hiszek és ezt követem, mert ezt én Valódi Életnek, Valódi Igazságnak, végső soron meseszerű valóságnak találtam.

 

 

Az emberiség valódi problémája a széthúzás

Az emberiség valódi problémája - vagyis miért nem tartunk össze? A széthúzás.

A valód problémánk nem gazdasági, nem etnikai és nem is földrajzi adottságú, mégcsak nem is kultúrális vagy vallási alapú, ahogy ezt ma is, és régen is sulykolták az emberbe folyamatosan.

A gazdasági problémák, a rasszizmus, a terület birtoklási viták, a szegény-gazdag szembefeszülés, a vallási és kultúrális ellentétek..., és ezek következménye a háborúk, csak is kizárólag azért kerültek az emberi tudat középpontjába, és kizárólag csak is azért tudtak megerősödni a történelem folyamán, mert idővel az ember elvesztette tisztánlátását, elvesztette tényleges problémáját, vagyis az ember a történelme folyamán elvesztette azt, amivel ténylegesen szembe kell néznie.

A valódi probléma elvesztése azt jelentette hosszútávon, hogy az emberiségnek saját magával kellett szembenéznie, és végső soron saját magával kellett szembefeszülnie. Ez az emberi történelem.

Mert hosszú generációk óta hibásan történik a figyelem átöröklése, a súlypontot és a lényegi elemeket hibásan olyan dolgokra teszik, vagyis az ősök olyan dolgokkal foglalkoztak, olyan dolgokat akartak megoldani, ami nem a valódi problémánk, hanem sokkal inkább jó dolgunkban vagy éppen egy szembefeszülésben találtak maguknak elfoglaltságot. Ilyen luxusból született a rasszizmus, a terület birtoklás vágy, a vallási vita, de akár a szegény gazdag ellentét is.

Mivel az emberek nem látták a valódi problémát, vagyis az egyetlen problémát amivel szembe kell néznünk, ezért képtelenek a valódi és globális összefogásra még most is, és csak a helyi, lokális ügyekben tartanak össze, abban mélyülnek el és abban csoportosulnak, így vesznek el vallásban, nemzetben, bőrszínben, aktuál politikai eszmékben.

Pedig az emberiség valódi problémája nem más, mint az életben maradás, ez pedig közös, mindnyájunk problémája. Ha mondjuk tegyük föl, kivülről megtámadnák a Földet, vagy ha egy óriási természeti csapás következne be, vagyis ha egy hatalmas kataklizma érné mostani életünket, akkor azonnal kijózanodna mindenki, azonnal eszébe jutna mindenkinek, hogy mi emberek vagyunk és összetartozunk, méghozzá zsigerből és nem mesterkélten, és mindenki nyomban elfelejtené a kis stílű és mondvacsinált problémáit.

Az ember attól ember, hogy képes összetartani egy közös cél érdekében, és nem attól ember, hogy hatalmat gyakorol, ahogy ezt még sokan tévesen gondolják. Így az emberiség első és legfontosabb lépése és feladata az, hogy az összetartást, az összetartozást tűzze ki maga számára mint elérendő egyetlen célt, és ne bármi mást, ugyanis minden problémánk megoldása a jelenben úgy a jövőben az összetartásban, a kooperációban keresendő, és sehol másutt.

 

 

Saját nyomoromról:

Szülinapi sacher torta egyenesen Neked a bécsi Sacher cukrászdából, amiért eljöttél az oldalamra és felköszöntöttél. Köszönöm szépen Neked, és fogyaszd szeretettel az a tortát, amit én sütöttem ki 43 évem alatt:

Azt a szokást találtam ki már egy jó ideje, hogy amikor nekem van szülinapom, akkor a gyerekeknek veszek ajándékot, őket lepjük meg, illetve elvisszük őket valahová, ami... nekik való és ahol jól érzik magukat. Én így ünneplem a születésnapom, ezért most képzeletben ezt küldöm Neked, és hozzá egy rövid kis történetet arról, hogy hogyan szoktam le saját nyomoromról:

Húsevés:
6 éves koromig nem ettem húst, addig sikeresen ellen tudtam állni a környezeti nyomásnak és az injekcióknak, mert azt adtak helyette, de végül megtörtek a csirkecomb finom ízével úgy, hogy a szomszédba csempészték be az ételt, így a szomszéd néni kedvessége szoktatott rá, és végül tőle fogadtam el, így csirkecomb függő lettem, de más húst utána sem nagyon tudtam megenni, mert zsigerből éreztem, hogy az nincs rendben. Aztán már 16 éves koromban amikor kezdtem felfogni azt, amit az állatokkal csinálnak, akkor kezdtem újra lejönni róla, mert az állatokat a barátaimnak tekintettem, és én nem akartam részt venni ebben a tömegmészárlásban.

Cigaretta:
10 éves koromban rászoktattak a cigire, anyám behívott a konyhába, és megkínált, mert azt hitte, hogyha megkínál vele, akkor jót tesz, és nem leszek függő tőle nagy koromban, hát tévedett, de nagyot. Ezenfelül még a barátok is ügyesek voltak és segítettek rászokni jó alaposan, így függője lettem. A cigiről aztán nekem tényleg nehéz volt leszokni, mert minden barátom szinte dohányzott körülöttem, de ennek ellenére többször leszoktam róla hosszú évekig, majd vissza, vagyis lifteztem. Megfigyeltem, hogy mindig úgy szoktam vissza, hogy vagy alábecsültem az erejét, hogy egy-két szál nem árthat meg, vagy feszültségoldásnak használtam, és így szépen lassan visszaszoktam, de a barátok és a környezet mindig segítettek a visszaszokásban, míg végül közel 20 év vívódás után 7 évvel ezelőtt rá kellett jönnöm, hogy a cigiről én nem tudok leszokni. Ez elég kiakasztó volt, hogy nem tudom abbahagyni a füstölést (napi 3-10 szál), mert azt szinte anyatejjel szívtam magamba, és ez adott valamiféle hamis biztonságérzetet.
Ezért nem tudtam mást kitalálni, minthogy nem állok ellen ennek az erőnek, és ezért eldöntöttem viszont, hogy mindig cigizni fogok és láncdohányos leszek, hiszen leszokni nem tudok róla. Eközben arra is rájöttem, hogy arról viszont letudok szokni, hogy vegyek valamit és meggyújtsam azt cigarettázás címszó alatt, így hát úgy döntöttem, hogy nem veszek semmit, úgyis sokba kerül, viszont egész nap cigizni fogok.

Bejött, és azóta is jókat szippantok a levegőbe és lélegzek naphosszat, de nincs hozzá szükségem semmire. Azt azért elkell mondanom, hogy az elején amikor abba hagytam, akkor percenként kb 100szor jutott eszembe, hogy rágyújtsak, és mindig rá kellett, hogy jöjjek, hogy hát folyamatosan cigizem, és így hát nincs mit tennem.

Alkohol:
Az alkoholra 16 évesen a barátaim szoktattak rá, illetve mindenhol láttam a jó példát, de mivel az első nagyobb bulin 17 évesen összekevertem fél liter pálinkát, egy üveg bort és hozzá sört egy nagy befőttes üvegben, és így az egészet egy húzásra megittam, ezért olyan rosszul lettem, hogy egész éjszaka hánytam, 17szer pontosan. Ez nagyon mély nyomot hagyott bennem és megértettem, hogy az alkohol tévút. Aztán később megértettem, hogy az alkohol ugyanolyan elgyengülés mint a cigaretta, vagyis az ember a saját feszültségét akarja vele kompenzálni. Itt is fennáll az a veszély, hogy az ember vagy a társaság miatt iszik, vagy lebecsüli az alkohol hatását és hosszútávú erejét. Alkohol függő soha nem voltam, mert mindig kerültem azt azóta, amióta megismerkedtem vele, és majdnem belehaltam. Viszont az történt velem 13 évvel ezelőtt, amikor egy barátom családi problémáját segítettem megoldani, amit egy hónapig tartó sörözés közben lehetett csak megbeszélni, hogy miután megoldódott a problémája és én egyedül maradtam, mentem a közértbe sört venni. Rájöttem, hogy nem én akarom a sört, hanem a testem kívánja, amelyre cirka 1 hónap alatt rendesen rá is szokott. Ezért hát "lekötöztem" magam, és pár nap után el is felejtettem az egészet.

Mégegyszer kísérletet tettem a kultúr alkohol fogyasztásra borral, egy ujjnyi könnyű házibort higítottam a végtelenségig, és úgy ittam mint valami málnaszörpöt, csak éppen hogy színe lett a víznek tőle, és így gyakorlatilag egész nap szopogattam a bort. 1 hónap alatt ittunk meg nagyjából 5 liter bort ketten így szörp formájában, mondjuk 3 liter bor volt egy hónap alatt az én részem, de azt vettem észre, hogy itt is ugyanaz a hatás alakult ki mint a sörnél, hogy hozzászoktam és kívántam, ezért ezt is abbahagytam.

Ezért megtanultam egy életre azt, hogy az alkohol bármilyen formája függést okoz, úgy mint a cigi vagy a drog, és azóta sem iszom. Annyira nem iszom, hogy mondjuk nagy melegben egy fél literes szénsavas ásványvíz is a fejembe tud szállni, és spicces leszek tőle, ezért vigyáznom is kell arra, hogy szénsavast ne igyak ilyenkor.

Drog:
A droggal elég későn, 32 éves korom körül találkoztam, és ott is a barátok voltak a ludasok. Hosszú ideig jártak a nyakamra, kb fél évig, mire rá tudtak venni arra, hogy a fűvet kipróbáljam, mert az jó. Lett saját pipám, komolyan elő lett készítve az én "beavatásom", komoly szellemi körítést tettek az egész mellé. Végül miattuk belementem, de csak a fűbe, másba nem. Viszont szerencsém volt, mert azonnal rájöttem, hogy nekem nincs szükségem fűre ahhoz, hogy elérjem ugyanazt az állapotot amit a fű okoz, mert eltudtam érni azt cigivel, sőt később levegővel is, ezért aztán nem is izgatott a téma nagyon, mert innentől kezdve amikor ki be lélegeztem, akkor olyan volt, mintha fűveznék, így fű nélkül de állandóan füveztem, de persze a füves barátok ezt nem hitték el nekem, aztán tovább próbálkoztak és megint belevittek még kétszer a tényleges rosszba, beleszippantottam egyet, és attól én olyan rosszul lettem, hogy 1 hétig feküdtem és szenvedtem egyetlen egy sluktól, olyan rosszul lettem tőle. Azóta is messze elkerülöm a fűvet és a füveseket, mert azok az emberek azt hiszik, hogy a fűben lévő anyag vezet valahová, erről fanatikusan megvannak győződve, egymást erősítik ebben, holott a fű nem vezet sehová, csak hozzászokásra és függésre, rosszullétre és hosszútávú leépülésre.

Gyűlölködés:
Viszont a gyűlölködésre soha nem tudtak rászoktatni senki irányába, akármennyire is próbálkoztak, azt bennem senki sem tudta elérni, mert már nagyon korán, gyerekkoromban megértettem mélyen azt, hogy minden emberben van valami jó, csak ezt a jót nekem megkell látnom benne, megkell értenem és találnom benne.

Mivel gyerekkoromban mélyen megértettem ezt a jó és tiszta alapot minden emberben és minden élőlényben, ezért én azóta is mindenkiben és mindenben a jót keresem, és mindenkiben meg is találom azt.

Ez a jóra való irányultság az ami végső soron megvédett engem attól, hogy elsüllyedjek és teret engedjek magamban az önsajnálatnak, hogy elgyengüljek és szerekben vigasztalódjak, ezért hát végső soron nagy szenvedések és vívódások után legyőztem azokat, amelyek minden embert megnyomorítanak, és most már tudom, hogy ezek bármely formája és fogyasztása, legyen az szellemi, kultúr vagy bármi egyéb, legyen hozzá bármilyen magyarázat, számomra elfogadhatatlanok, mert függést és nyomorúságot okoznak, a húsevés, a cigi, a drog, az alkohol és a gyűlölködés.

Összefoglalás:
Ezért én nem is akarom azt megérteni, hogy miért kell ezeket használni, mert ebben a dologban én végső soron hajthatatlan lettem, mert ebben az irányban én nem találtam semmit, csak szenvedést, pusztulást és halált, aki pedig mást mond erről, az egyszerűen magának hazudik és nem nekem.

 

 

A szellemi hitelesség - Az önbizalom és az őszinteség

"Higgy magadban Micimackó"

Az előzőekben márt taglaltuk, hogy a buddhizmusban csalást követtek el, mert a Tanátadás intézményével egy olyan hamis szellemi minőséget tartottak fenn és állítottak be hitelesnek, amely mint tudjuk a 6. Pátriárka óta, vagyis ami legalább 1000 éve már nem hiteles, csak egy formalitás és gesztus, aminek az alapja a ...tanító általi mindenkori önkényes döntés, és ami a tekintélyelvűségre, a lojalitásra, a tanító mellett eltöltött időre és végső soron a tanító szellemi szintje és mércéje szerinti megfelelésről szól. Tehát jegyezzük meg jól, hogy a Tanátadás az semmi másról nem szól, mint egy megfelelésről a tanító felé, vagyis az kap Tant aki megfelel a tanítónak.

Ezért a mai buddhizmus szintre másról sem szól, mint a megfelelésről, vagyis megfelelni a szellemi és erkölcsi elvárásoknak, megfelelni a buddhista tradíciónak, megfelelni a buddhista tanításnak, megfelelni a meditációnak, vagy megfelelni bárminek amit az adott buddhista iskola tradicionálisan tanít, vetít ki magából és imaginál. Ez a megfelelés a felelős azért, hogy a buddhizmus szellemi szintje gyakorlatilag idővel romba dőlt, ez az a megfelelés, ami miatt a buddhizmus mára gyakorlatilag halottá vált az emberekben, ebből lettek az üres és végtelenségik ismételt frázisok, a semmitmondó és mindenkihez egyformán szóló tanítások, és ez az a megfelelés ami hagyományozódott Tanátadás címen, méghozzá teljesen függetlenül attól, hogy az illető egy zen mester volt vagy csak templomi szolga. A régi buddhista történetekben egyébként néha még átvillan az igazság arról, hogy a rangok és címek nem rejtenek szellemi minőséget, de a mai ember annyira felszínes lett és rögzült, hogy ezt már nem látja át, és ahogy könnyedén belemerevedik egy márkába vagy vallásba, ugyanígy merevedik bele az öntudatlan mester-tanítvány viszonylatba.

Ezért a buddhista embert és az egész buddhista vonalat egyetlen egy hibás gondolat döntötte szellemileg romba, ez pedig a megfelelés volt. Így a szellemi hitelesség első és legfontosabb lépése egy ember életében nem más, mint bármiféle megfelelés felszámolása önmagában, ha úgy tetszik az ok-okozati törvényből, vagyis a külső hatásokból való kiemelkedés.

A megfelelés alapja minden esetben egyfajta félelem és bizonytalanság, ami az emberi tudatban él és gyökerezik, és amelyet az egyén vagy táplál és éltet, vagy túllép rajta és engedi elhalni magától. Az emberi tudatban a félelem és bizonytalanság nagyon mélyen leledzik, ezért csak igen kivételes emberek képesek ide is bevilágítani, felismerni azt és végső soron túljutni azon. Nagy általánosságban viszont emberek milliárdjai élik megalkudva és megfelelve életüket a családjuknak, a munkahelyüknek, a vallásuknak, vagy akár a mesterüknek szentelve, anélkül, hogy ennek tudatában lennének, erejük egy részét ez a megfelelés teszi ki, azért mert nem biztosak magukban. Mikor az ember nem biztos magában, akkor fél, és a szó szoros értelmében is fél ember, ezért keres magának valamiféle kapaszkodót, vagyis keres magának egy olyan dolgot amihez kapcsolódhat, amiben és akiben bízhat, amiben feloldódhat és megnyugodhat, legyen az vallás, társ vagy család, munkahely vagy mester, mert keres magának valamit vagy valakit ami feloldja belső önbizalmatlanságát és az ebből fakadó félelmét.

Ezért elmondhatjuk, hogy a szellemi hitelesség az önbizalomban és a félelem nélküliség irányában kezd megjelenni, és sehol másutt. Ezért szellemi hitelességét és mélységét mindenki saját maga eltudja dönteni abból, hogy mennyire megalkuvó, korrupt, hogy mennyire bizonytalan és fél, de ahhoz, hogy az ember ezt megértse magában, ahhoz az emberi tudatba kell leszállnia, aminek egyetlen módja létezik csupán, az pedig az őszinteség.

Nagyfokú őszinteségre van szükség ahhoz, hogy valaki saját tudatát, vagyis valaki saját magát feltérképezze. A szellemi út nem szól másról, mint önmagunk és a világ átvilágításáról, megértéséről, és ennek egyetlen módja és gyakorlata van, az pedig az őszinteség. Csak az őszinteség képes a tudat legmélyebb pontjaira eljutni, csak az őszinteség képes felszínre hozni azokat a gyökereket és csírákat, amelyek mélyen elvannak ásva az emberben, és amelyek felelősek az ember tudatállapotáért. Ezért a szellemi hitelesség és szellemi szint az nem más, mint az önbizalom és az őszinteség mértéke.

 

 

A Tanátadás hamis intézménye - Csalás a mai buddhizmusban

Bárki lehet szellemileg hiteles.

A Zen 6. Pátriárkája, vagyis Hui Neng úgy lett vezető buddhista tanító, hogy még csak nem is ismerte a buddhizmust, még csak írni és olvasni sem tudott, és már elismert tanító korában úgy kellett számára a buddhista tanítást felolvasni és megismertetni vele. Ő tett kísérletet először arra, hogy még csírájában felszámolja a Tanátadás hamis intézményét, vagyis tudatosan nem jelölt ki maga után utódot, és ezzel új korszakot nyitott a buddhizmusban, mert a Tanátadást megszakította 1000 évvel ezelőtt.

Ezzel szemben a mai zen iskolák kivétel nélkül a 6. Pátriárkát a Tanátadási vonal részeként tekintik és kezelik, holott ő ezt ténylegesen befejezte. Azt tanította, hogy bárki lehet az utódja kivétel nélkül, csak annyit kell tennie, hogy amikor valaki állít valamit akkor tagadjon, és amikor valaki tagad, akkor állítson, így hű marad az ő szellemi örökségéhez.

Viszont az utána jövő tanítók bizonytalanok voltak a buddhizmus jövőjével kapcsolatban, és önkényesen visszavezették a Tanátadást, és mintegy halott formai elemmé tették. A Tanátadás felszámolására egy másik kísérlet a japán Ikju esetében történt, aki mikor megkapta a Tant, kijelentette, hogy az csalás, semmit sem ér, és összetépte az arról kiállított okiratot.

Azért ki kell mondanunk, hogy az egész mai zen buddhista vonal és a mai zen mesterek akik a Tanátadásra hivatkozva legalizálják és hitelesítik magukat azok szellemi csalást követnek el, és szellemileg illegitimek, mert a Tanátadás intézménye már megszűnt 1000 éve, ezért az már nem egy szellemi mérce, csak egy formai elem, ezért senkinek sincs joga ilyenformán legitimizálni magát.

Ezért a Tanátadásnak semmi köze sincs az egyes ember belső szellemi állapotához. Egyes zen iskolákban annyira formálissá vált ez az aktus, hogy már odáig is elmentek, hogy a Tanátadást mintegy családon belül, vagyis apa és fia között hajtották végre, így az egész családból végül mindenki zen mester lett.

Ezért jegyezzük meg végleg, hogy a 6. Pátriárkával a Tanátadás intézménye a buddhizmusban ténylegesen megszűnt, erre hivatkozni, szellemi legitimitást onnan származtatni többé nem lehet. Így nem lehet innentől kezdve köntösök, címek, rangok, papírok, és buddhizmusban eltöltött idő mögé bújni, mert bárki lehet szellemileg hiteles, minden körülménytől függetlenül.