2013. január 25., péntek

 A buddhista meditáció - Előszó
A Satipatthana megújítása.

A Buddha halálával a színvonal csökkeni kezdett a buddhizmusban, és azok a gyakorlatok és tanítások, amelyek régebben még jól működtek, azok kezdték elveszíteni erejüket és igazságtartalmukat. Az emberi tudat tágul és mindent képes befogadni, így egyre több tudással és élménnyel telítődve, komplexitása és működése miatt folyamatosan immunissá válik, ezért az előzőleg még hatásos és jól működő gyakorlatok idővel képtelenek segíteni, és végül formalításra majd végtelen körökre ítélik a gyakorlót.

Mivel a buddhizmus színvonala folyamatosan csökken ahogy a tudat fejlődik, ezért egyre kevesebb azoknak az embereknek a száma, akik ténylegesen felfogják miről is van szó, ezért ez a maroknyi csoport már Buddha halála után pár száz évvel a perifériára szorul, és mint deviáns kisebbség tartja fenn a tényleges buddhista átélést, mintegy oldalról bekiabálva a többség által elfogadott népszerű tanításokat megkérdőjelezve, ezáltal időben meg is újítva azokat, de mellékhatásként buddhista mítoszokat generálva. Ahogy a tudat fejlődik, így a buddhizmus egész tanítási és gyakorlati rendszere is folyamatosan fejlődik és megújul idővel, és itt most nem csak a különböző buddhista iskolákra érdemes gondolni, hanem főleg azokra a techinkákra, amelyeknek a célja a tudat buddhista értelemben vett letisztázása volt. Így jött létre később a boddhisattva attitűd, a vipassana, az üresség meditáció, a vizualizációs gyakorlat, de sokan retro és nosztalgiázás céljából még a hinduizmushoz is visszakanyarodtak, így került vissza a buddhizmusba a matrázás, önmagunk kínzásának, gyötrésének vagy éppen féktelenségének kevésbé szélsőséges buddhista formái.

Mivel a buddhizmusba, vagyis a tudatba gyakorlatilag minden belefér, ezért idővel egy olyan színes kavalkád alakult ki, mint egy zsibvásáron, ahol mindenki mindent kipróbált, gyakorolt, de a tudat természeténél fogva immunissá vált ezekre, és ezen színes tanítások és gyakorlatok is hamar elveszítették erejüket, és ugyanúgy elsüllyedtek a végtelen tudatban mint elődjük a Satipatthana. Az emberi tudatban kialakult meditációs techinkák és azok kavalkádja már képtelen volt érdemben kezelni a kialakult gordiuszi csomót, és ezért újabb kísérletet tettek arra, hogy a problémát kezeljék, így elkezdték az egészet megkérdőjelezni és az egészet elvágni a tudatban, mintegy visszatérve a buddhista alapokhoz, de így is csak időt nyertünk arra, hogy kitaláljunk valami érdemlegeset megint. A tudatban való karddal vagdosás zen címszó alatt vonult be a buddhista történelembe, egy ideig hatásosnak bizonyolt ez is, de már vagy 500 évvel ezelőtt ez is elsüllyedt, beleragadva a formalitás és különleges nyelvezet világába, mert a tudat ezt is ugyanúgy befogadta idővel, megszokva ezt rákapott, és folyamatosan igényelve ezt a fajta stimulálást, a gyakorló itt is a folyamatos gyakorlásba menekült..

A meditáció tényleges megújítására a 6. pátriárka Hui Neng, és később Pojo Chinul tettek érdemi kísérletett többek között, de valójában mégis sok ezer évet kellett várni ahhoz, hogy most összefoglaljuk és részletesen taglaljuk azt a fajta buddhista meditációt, ami a mai kiművelt tudat számára ténylegesen hatásos tud lenni, és ami a buddhista gyakorlót könnyedén otthonába tudja vezeti.

                                                         Láma Govinda és Suzuki Roshi
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése